fbpx
Kapcsolatok

Köszönöm, hogy ezt tetted velem

Hajnalban arra ébredtem, hogy rátenyerelsz a csengőre, le sem emeled róla a kezed, mert természetesnek veszed, hogy hozzám bármikor jöhetsz. Részegen is, hajnali háromkor is, még akkor is, ha hetek óta nem találkoztunk, mert megmondtam, nem kellesz.

Sokunk életében megfordul legalább egy olyan ember, akiről nem értjük, mit keresett mellettünk hosszabb vagy rövidebb ideig. Akivel kapcsolatban fogalmunk sincs, miért tűrtünk, miért hajtottunk fejet és hallgattuk el felháborodásunkat, miért dobtuk ki a kukába józan eszünket, és az önértékelésünket, amelyik folyamatosan azt sugallta, hogy ennél többet érdemlünk. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy nem jó az, ami velem történik. Tudtam, hiszen folyamatosan fáradt voltam, mintha úgy próbáltam volna felállni, hogy közben mázsaszám pakolják rendületlenül tele a hátizsákomat téglákkal.

köszönöm, hogy ezt tetted velem
Photo by Cata on Unsplash
Olyan volt, mint egy úthenger, ami a földbe döngöli az egyenetlenségeket.

Ami kisimít, ellentmondást nem tűrően leigáz, ahogy neki jó. Aki akkor jön-megy, amikor kedve tartja, és akár itt van, akár épp máshol, rombolást és káoszt hagy maga után. Soha nem éreztem magam biztonságban, soha nem tudtam mire számíthatok, éppen mibe fog belekötni. Kár lenne tagadni, mert voltak jó pillanataink is – amikor megcsillant az, aki nem volt, csak éppen lehetett volna, akkor pár másodperc erejéig tudtam hinni abban, hogy ennek a valaminek akár még jövője is lehet.

Szerencsére nem lett. Ő volt az utolsó csepp a pohárban.

Annyi fájdalmat okozott, amit már nem voltam képes elviselni, és annyi téglát pakolt abba a bizonyos hátizsákba, hogy az nem bírta tovább, elszakadt, én pedig megkönnyebbültem. Leraktam a terheimet, vele az élükön. Túlfeszítette a húrt, az pedig elpattant. Ha nem égette volna két végéről a gyertyát, nem lett volna olyan intenzív, akkor ki tudja meddig dagonyáztam volna még az elnyomás, a hódolat, a szemellenző és a megalkuvás mocsarában.

Ezért köszönöm, hogy ezt tetted velem.

Mindig azt mondogatta, hogy ha hagyom, majd elvezetsz a fénybe és a pompába. Végül is igaza lett: hagytam magam összeomlani, talpra állni, majd meglátni a fényt.

És bármilyen meglepő, ezt neki is köszönhetem. És bárhol is legyen most, hálás vagyok neki ezért.

Szeretettel,

Ildi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük