fbpx
#metime

Helló június! Te mit hozol?

Azt már tudjátok, hiszen tisztán kitűnik írásaimból, hogy nagyon intenzíven élek. Szenvedéllyel, tűzzel, vasakarattal és elszántsággal tolom, húzom és vontatom az igámat, mögöttem pedig széles és mély barázdaként kanyarog az Utam. Úgy élek, mintha minden napban egy hetet, és minden hétben egy egész hónapot próbálnék élni. Elképesztő tempóval érkeznek a felismerések, teszem magamévá a tanultakat és építkezem a tapasztalatokból – ám ez visszafelé is igaz. Ha zuhanok, akkor elképesztő mélységekben tapogatózom a sötétben, és egyszerűen van, hogy nem találom a kapcsolót. De még lépcsőt, vagy létrát sem, hogy elindulhassak vissza, fölfelé.

Van, hogy nem értem, hogyan kerültem éppen oda, a gödröm legaljára.

Van, hogy konkrétan semmi sem történik, és én mégis rosszul érzem magam. Fájnak a mindennapok olyankor, olyan, mintha jobbik énem, az, amelyik mindenben megtalálja a jót és a szépet, egyszer csak fogná magát és elmenne szabadságra. Én pedig maradok egyedül, porhüvelyem megszürkül, minden olyan szomorú lesz, minden léptem ólomsúlyú és magányos.

Olyankor érzem, hogy kimerültem, eltűnnek a színek, az illatok, az ízek, minden fakó és egyhangú, én pedig fáradt vagyok. Annyira fáradt, hogy szeretnék csak úgy ledőlni, valakinek az ölébe hajtani a fejem, és hagyni, hogy simogassa a hajam, és közben azt suttogja: Minden rendben lesz.

helló június
Photo by Jakub Kriz on Unsplash

Olyankor Anyukám hangján hallom szólni azt, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, én pedig nem találom a felhőimet, amik fölött a nap süthetne, csak a végtelen, tejszerű, egybefüggő és mindent beborító, nyirkos ködöt. Olyankor azt érzem, vissza akarom kapni a felhőimet, hogy rájuk tekintve arra gondolhassak, ott süt fölöttük rendíthetetlenül a napom. Olyankor már ez is megvigasztalna, mert tudnám, hogy merre van a fölfelé. De a ködben nincsenek irányok, a ködben elveszem, magamra maradok a fájdalommal, amelyet végtelen könnyekkel facsarok ki magamból, mint nagytakarítás után a felmosórongyot.

Olyankor nem tudok írni. Csak meredek üresen a lapra, és bár tudom, miről szeretnék írni, nem tudom felemelni a kezem, ami máskor olyan elképesztő gyorsasággal alkotja újra belső világomat, hogy magam is meglepődöm. Olyankor csak ülök, belső bolygóm végtelen csöndjében, és várok. Várom, hogy történjen valami, valami tőlem függetlenül, egyszerűen csak legyen vége, ahogy elkezdődött, jöjjenek vissza a felhőim, meg a napom, s én újra tudjak mesélni.

Mert mindegy, mit csinálok, a lényeg, hogy elmeséljem a történetem. Hogy nem minden fehér vagy fekete, hogy nem minden szép és jó, és nincs fény sötétség nélkül. Hogy a legkilátástalanabb köd is elkezd egyszer ritkulni, fényesen derengővé válni, s Te elkezdhetsz lábadozni. Fáradtan, kimerülten, hiszen megvívtál a legmélyebb félelmeiddel és legfájdalmasabb önostorozással. Ezeknek a sebeknek pedig gyógyulni kell. Pihenj, élvezd a napsütést, és ne akarj világot menteni, mert a saját megváltásodon épp most estél át – újra.

Szeretettel,

Ildi

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük