fbpx
#metime

Elmúlik

“Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokban vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: elmúlik.” Mint minden körülöttünk. Én is. Te is.

A napokban fejeztem be újra a Terápia című sorozatot, és a harmadik évad utolsó előtti epizódjában nagyon tetszik az, ahogy Mácsai a halálról beszél. Sokat gondolkozom az elmúlásról, az életről; arról, hogy honnan jöttem és hová tartok. Egy olyan társadalomban, kultúrában teszem ezt, ahol a halál tabu. Egy elrejtendő dolog – nem beszélünk róla, nem nézünk vele szembe, mintha titkolni próbálnánk saját magunk előtt is, hogy egyszer vége lesz jelenlegi életünknek ebben a formában. Elmúlik.

Ez nem volt mindig így.

A régmúlt embereinek pontosan kialakult hiedelmeik és rituáléik voltak a halállal kapcsolatban. Volt egy határozott elképzelésük arról, hogy mi az élet, honnan jöttek és mi vár rájuk a halál után. Ez valahol elveszett. Azt hirdetjük, hogy mennyire modern ez a világ, mennyire tudományos és mennyire definiált, miközben babonás félelemmel rettegünk attól, hogy mi a következő állomás az utunkon.

elmúlik
Photo by Johannes Klingebiel on Unsplash

Üresek vagyunk a halál gondolatával szemben, nincs miben hinnünk. Csak a félelem van. A félelem a veszteségtől, az ismeretlentől, mert nem tudjuk mi vár odaát, vagy van-e egyáltalán odaát.

Nem tudjuk, mit kell tennünk, hogy ne rettegjünk.

Elnyomjuk, nem foglalkozunk vele, késleltetni próbáljuk, lassítjuk az idő múlását, nem veszünk róla tudomást, sőt, szembe köpjük ránctalanító krémekkel, festékekkel, mert nem akarunk megöregedni. Mert az egyet jelent azzal, hogy minden elmúlik.

Emlékszem, gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogy mi a halál. Nem tudtam. Senki nem mondta el, mi történik olyankor. Hiába jártunk templomba és hallottam sokat a mennyek országáról, senki nem mesélt arról, hogy mit jelent meghalni. Arra is emlékszem, hogy sírva mentem egy este oda Anyuhoz, hogy én nem akarok meghalni. Már nem emlékszem, mi volt a válasz, csak arra a félelemre, ami a hatalmába kerített, mikor realizáltam, hogy velem is megtörténhet. Akármelyik pillanatban megtörténhet.

Talán ez volt az a pillanat, amikor elindultam a spiritualitás útján. Amikor tudatosan kezdtem el azon gondolkozni, hogy mi miért történik. Fogalmam sem volt arról, hogy van másik vallás a reformátuson kívül, sőt, azzal sem igazán voltam tisztában mit jelent reformátusnak lenni.

elmúlik
Photo by Erik Brolin on Unsplash

Ahogy teltek az évek, kinyílt a világ. Eljuthattam odáig, hogy most már határozott elképzelésem van arról, honnan jöttem, mi miért történik, és mi lesz az, ami ennek a földi útnak a végén vár rám. Eljuthattam odáig, hogy most már nem ijeszt meg a bármelyik pillanat. A kiszámíthatatlanság. Sőt. Pont a meglepetéseket és a váratlan fordulatokat szeretem igazán az életemben.

Ha fél évvel ezelőtt valaki vázolta volna a jelenlegi életemet, valószínűleg hitetlenkedve ráncoltam volna a homlokon. Cserébe most nem tudom mi lesz fél év múlva, és úgy érzem, ez így van rendjén. Azt tudom, hogy most nincs bennem el nem mondott szó, be nem váltott ígéret, ki nem mondott feszültség és meg nem oldott harag. Akit szeretek, annak minden nap elmondom. Vagy, ha nincs rá lehetőségem, akkor is biztos benne, tudja, mert már nem azért mondom, hogy megerősítsem benne, hanem mert jólesik kimondani.

Szeretem hagyni létezni a pillanatot.

Szeretek hinni abban, hogy „valaki jár a fák hegyén”. Szokom azt, hogy nem tudhatok előre mindent és nem tervezhetek meg mindent. Lehet, céltalanságnak tűnik az, hogy sok mindent nem tudok – hogy bár imádom a munkámat, és azt érzem, most először kapok vissza arányosan ahhoz képest, amit adok, mégsem tudom, meddig fogom végezni. Nem tudom mikor lesz elég a két lovat egy fenékkel állapotomból, és nem tudom mi lesz akkor. Csak hiszem, hogy minden rendben lesz.

Mint ahogy azt is érzem, hogy most jó. Hozzon bármit is a holnap, vagy a következő hónap, vagy év, megtanultam elfogadni azt, hogy olykor félek, hogy olykor megrendül a magamba vetett hitem. Ami rendíthetetlen, az a tudat, hogy elmúlik; hogy egy dolog állandó, és az a változás. És ez így van jól. Hadd menjen. Hadd jöjjön.

Szeretettel,

Ildi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük