fbpx
Kapcsolatok

A szerelmet látni lehet

Mert ott van a szemekben, a kezekben, a mozdulatokban, az elmondott szavakban. Ott leng körülötted, mint édesen csillámos fátyol, ami teljesen beburkol, körbeölel, mint egy vattacukorfelhő. És ott van benne még a másik is, igen, ő, akiért úgy csillog a szemed, akiért megremeg a kezed, akiért mélyebben veszed a levegőt.

Amikor szól a zene és átkarol és egymásra néztek és megszűnik minden létezni. Talán a föld is lábad alatt. Lebegsz, nem érzel semmit, csak azt ismerősen meleg bizsergést minden egyes porcikádon, ahol Hozzád ér. Érzed a bőrödön, és még annál is mélyebben, mert nem csak egyszerűen Hozzád ér, de a részeddé is válik. Elveszel a tekintetében, meleg illatában, a saját érzéseidben.

És milyen ezt látni?

Felemelő. Megható. El lehet veszni a pillanatban. Hétvégén volt benne szerencsém, ugyanis esküvőn jártam. Volt egy táncolós kör, amikor összebújóst kértek a zenészektől, ők pedig eleget is tettek ennek. Kiálltam egy pohár borral az udvarra és az ablakokon keresztül néztem a csodát – látni lehetett a szerelmet. Olyan volt, mintha a megannyi ember között a táncparketten fényes lámpások lettek volna az igazi szerelmek, amelyek imbolyogtak fényesen, mint szentjánosbogarak a nyári éjszakán.

Photo by Jon Tyson on Unsplash
Álltam és hittem.

Szoktam mondani, hogy az valódi jelenlét, mikor érzed a lábad alatt a talajt, a bőrödön a ruháid, ahogy a levegő érinti a bőröd, és betekereg a hajszálaid közé. Én ott és akkor a hitemben voltam jelen. Abban, hogy tényleg létezik, hiszen itt van épp a szemem előtt. Olyan volt ez az egész, mint egy jelzőfény, mintha az orrom alá dörgölték volna, hogy „ne kételkedj már folyton, ne kérdezgess annyit, egyszerűen csak hidd el és bízz benne.”

Történt ez pár órával azután, hogy telesírtam a zsebkendőmet a szertartásokon a meghatottságtól; attól, hogy mennyire szeretem látni, része lenni és tapasztalni, mikor minden a legnagyobb rendben, a helyén van. Meg azután is, hogy földbe gyökerezett a lábam és nem bírtam megmozdulni, hogy csatlakozzam a hajadonokhoz a csokordobásnál, ösztönösen ismételgetve, hogy „nem, Ildi nem megy férjhez…”.

És pár órával azelőtt, hogy miközben fáradtan hazafelé indulok, egy csillag épp akkor döntsön úgy, hogy véget vet pályafutásának, és abban a pillanatban indul meg fénysebességgel a feketeségbe, mikor én föltekintve csodálkozom a tiszta égboltra.

Kívántam.

Még ilyet.

Szeretettel,

Ildi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük